Kihelyezett kórházi osztály Karácsonya (gigaposzt)

Meglepő módon megint betegek vagyunk. A változatosság kedvéért ahányan, annyiféle kórban szenvedünk.

Kinek Calici (vagy annak nagyon közeli rokona) jutott, kinek köhögés, kinek torokgyulladás, kinek láz. A Calici mondjuk annyiból jó volt, hogy nem köhögött az aktuális alany – nem mert köhögni.

Első felvonás – Blanka

Kronológiailag a hányós-fosós első felvonást Blanka kezdte, egy Nagyinál töltött szombat hajnalban (vagy inkább péntek este), úgy két héttel Karácsony előtt. Gyakorlatilag nem lehetett úgy belenézni a pelenkájába, hogy ne lett volna egy kis ragadós-nyúlós-folyékony termék benne. Mindezenközben olyan természetességgel öklendezett bármikor, bárhol, némi terméket is gyártva, ahogy más levegőt vesz. Zavarni nem zavarta, de a közvetlen és távolabbi környezetét egyenletesen bevonta szintén nyúlós-ragadós (és nem mellesleg marha büdös) eredményével, a környezete legnagyobb “boldogságára”: kapott az ágy, a fotel, a padló, a takaró, a párna, a Nagyi, az Anya (ráadásul annyira ügyesen, hogy a dekoltázsomba pakolta, még melltartót is kölcsönöznöm kellett Nagyitól, még szerencse, hogy a méretünk nagyjából hasonló), ezek még Nagyinál, később a Gájí, a kert, végül itthon a konyha, az előszoba, a folyosó, a gyerekszoba, és persze a kiságy is minden felszerelésével együtt. Mindez nem nagyon zavarta Blankát, ő boldogan rombolt tovább, amerre járt.

Második felvonás – Anya

Na ezt sikerült tőle elkapnom vasárnapra, azzal a változással, hogy engem bizony marhára zavart, hogy sosem tudtam, melyik felemet tartsam a kübli fölé éppen – lévén pár éve már nem hordok pelenkát. Vasárnap kora este még elkezdtem fürdetni a gyerekeket, meg már a vacsi is előttük volt, amikor éreztem, hogy gáz lesz, felkeltettem Apát, hogy át kéne venni azt a stafétát. Mire leért a gyerekekhez, én már éppen az outputtal foglalatoskodtam – ezúttal a felső úton. Annyi erőm maradt, hogy bemásszak az ágyamba, majd némi jeges vízzel enyhítsem folyadékmentességemet.

Ennek ellenére hétfőn muszáj volt bemennem a munkáltatóimat megörvendeztetni némi elvégzett feladatlistával, Apa meg itthon őrizte a Topotát, aki eddigre begyűjtötte a Pannáról épp levonuló kötőhártyagyulladást, úgyhogy kombinálta a kettőt. Panna reggel oviba, délután érte, itthonról meg kaptam a helyzetjelentéseket by email, csatolt fotókkal, elfogyaszott reggelik leírásával (lehidaltam, hogy mennyit evett Blana). Így persze sokkal jobb dolgozni… 

Hétfőn azért nem mondtam volna magam életerősnek, egy darab szar is fittebb és használhatóbb volt, mint ahogy én éreztem magam. Délben a mosdóban egy 15 perces relax-szünettel felturbóztam magam háromig, majd egy negyedórát lopva leléptem, és még azt is kétszer meggondoltam, hogy a kocsiig hogy gyalogoljak ki, hogy útközben ne boruljak fel vagy aludjak el. Keddre már jobb lett, szerdára lényegében rendben voltam.

Mindezenközben persze nyertem egy torokgyulladást, amit lábon kihordtam, igaz, közben páran riadtan kapták fel a fejüket, mikor elköhintettem magam, és már az ÁNTSZ telefonszámát kezdték bőszen keresgélni, hogy bejelenthessék: visszatért a szamárköhögés. Ez a mai naping nem múlt el, bár javult a helyzet. Már csak naponta ötször köhögök – de azért az az öt az olyan.

Innentől egy hét nyugalom következett, magamban már kezdtem örülni (igaz, csak csendben), hogy talán ennyivel megúsztuk az ünnepeket, de kár volt. Nagyon kár volt.

Harmadik felvonás – Blanka újra

Blani megint besorolt a beteglistára. Nem elég, hogy kötőhártya-gyulladása volt, nem elég, hogy két napig nem aludtunk meg éjjel-nappal törölgettünk a csaj után, így a finisre még begyűjtött valami isteni köhögős vírust. Hétfőn reggel doki, mondták vírus, gyógyszer, inhalálós Ventolin (puff), köhögés- és lázcsillapítás, gyógyulás. Hurrá, hétfőtől újra itthon, ezúttal én játszottam a felvigyázó szerepét.

Btw, ez a gyermekápolási táppénz (gyáp) megér egy külön misét. Ugye a gyereknek két szülője van, oszt élelmesek nyilván kitalálták, hogy a doki kiírja mindkettőjüket, ők meg dupla pénzért karöltve ápolják a gyereket. No ezt nem lehet, úgyhogy minden alkalommal, amikor az egyik szülő bead egy gyermekápolási táppénz elszámolást, egyben nyilatkoznia kell, hogy a másik szülő hány napot volt ugyanezen gyerekkel gyáp-on, két példányban, aláírva, ezt csatolják a TB felé küldendő kis csomagnak, ők meg majd összesimogatják. Hát ha mástól nem, hát ettől biztos kihalnak az őserdők, de még a majomkenyérfák is. Mivel van két gyerek, mi meg a legkülönfélébb ritmusban vagyunk velük táppénzen, elkezdtem táblát vezetni, hogy mikor, ki, melyik gyerekkel, hány napot töltött itthon, mert egy idő után nem tudom, mit fogok a papírra írni. Leginkább azt, hogy kapják be. Ne a bejglit, hanem a harci marcit, de mostmár nagyon.

Negyedik felvonás (átfedéssel) – Apa

Apa lett a következő, aki letette a kaszát. Meglepő módon ő is ezt a Blani-féle hányós-fosós cuccot nyerte meg, csak erősített kivitelben, valószínűleg a munkahelyéről – másfél hetes lappangás nem reális. Mindegy, végülis teljesen lényegtelen, hogy honnan volt, Apát rendesen taccsra tette, a szó szoros értelmében. Karácsony előtt egy héttel már egész éjszaka szenvedett a különböző testrészeinek kagyló fölé koordinálásával, majd az ágyba visszajutással. Nagyjából 32 órát aludt végig, közte csak pár küblilátogatás, majd új alvóhely elfoglalása címén tartott szüneteket. Ijesztő látvány, hogy az amúgy kilincseket rendszeresen kinyíró vaserős ember kornyadozik, mint a nádszál az őszi szélben, és annyi ereje sincs, hogy szimplán felálljon. Mindegy, két nap volt a tragikus, utána amilyen viharosan jött, úgy ment is a kórság (nem volt más esélye, kiürült ) – csak némi gyengeség maradt utána, bár gyanítom, hogy ebben az előtte lévő másfél hónap éjjel-nappalos hajtásnak is szerepe volt.

Erősödés közben visszatért a korábbi köhögés, ahogy apa fogalmazott: “Visszatöltöttem a veremből az előző állapotot.” Persze megértem én, hogy a megelőző napokban nem mert köhögni…

Ötödik felvonás (szintén átfedéssel) – Panna

Karácsony előtti hétfőn családunk egyetlen egészséges tagját beszervíroztam az óvodába, ahol mondtam, hogy mi a helyzet otthon, úgyhogy ha Panna valami tünetet produkál, hívjanak nyugodtan, viszem haza.

Délben meg is csörrent a telefon: az oviból keresnek. Kicsit remegő gyomorral vettem fel – nem indok nélkül. A gyerek, aki máskor öt zsömlét megeszik (egy zsömle = egy negyed valós zsömle, ez az egység), ma semmit sem evett, csak bújik az óvónénihez, hogy simogassa a pociját, mert az fáj. Hurrá. Calici barátnőnk hát megtalálta az utolsó családtagot, akit még nem köszöntött (kivéve a macskát), de szerencsére mégsem. Volt egy kis folyékony termék, de nem vészes – már a korábbiakhoz képest. Ezt már csak egy laza félmosollyal a szájunk szélén vettük tudomásul, rezzentéstelenül takarítottunk a gyerek után. Szóra sem érdemes.

Hatodik felvonás – Karácsony

Apa persze még gyenge (sajnos kicsit azóta is), de azért 23-án délelőtt elkocogtunk megvenni a Skandináv erdőségek idei termésének ránk eső példányát – egy nordmann fenyőt (volt egy kis eszmecsere, hogy vajon normann vagy nordmann vagy normand az a szerencsétlen fenyő, de utánagugliztam, valószínűleg a nordmann a befutó, lévén a latin neve Abies Nordmanniana a szegény tűlevelűnek). Sikerült egy nagyon szép példányra szert tennünk, és mivel a Topoták is velünk voltak, egész jutányos áron. És tényleg gyönyörű. Voltak díszek a korábbi évekről, de aztán idén a gyerekek választottak még néhányat – konkrétan négy óriási doboznyit. Gondoltam, ez a következő húsz évre elég, de teljesen kiakadtam, amikor a fa szabályosan felszippantotta a díszeket, mind az összeset. Mintha New York központjában a Time Square-en lévő fát díszítettük volna, annyi gömböt húzott magára a szúrósleveles.

Ráadásul mivel már majd egy hete itthon parkol az egész társaság, betegségeink miatt némileg (hehe) alacsonyabb a toleranciaszintünk, konkrétan marhára nehezen bírjuk egymás szagát, még konkrétabban egymás idegeire megyünk, a két gyerek ha egy légtérben tartózkodik, 5 percen belül borítékolható a visítás. Vagy az egyik köt bele a másikba vagy fordítva, teljesen mindegy, hogy mivel, valami módszert úgyis talál. Elveszi a ceruzát, belerajzol a füzetébe, hozzáér, netalán rálép vagy nekimegy, esetleg csak szimplán ránéz – már kész is a koncert. Ettől persze nekünk gurul el a gyógyszerünk, és a végén ketten sírnak, ketten őrjöngenek, felállás változó.

Gondoltunk, újítunk – előrehoztuk a Szentestét 23-án kora délutánra (legalábbis az ajándékozás részét), hátha a gyerekeket legalább lekötik az új játékok, és nem csak egymás piszkálásával lesznek elfoglalva. Részben sikerült is.

Korai ebéd után letettük őket aludni (hehe), mindenféle fenyegetésekkel (nem jön a Jézuska, ha nem alszotok, nem hoz ajándékot), majd a keletkezett két órát (ami alatt csak hatszor fordultunk meg a gyerekszobában vízzel, új pelenkával, takaróval, még egy pohár vízzel vagy csak visszaparancsolni a Topotákat az ágyukba) felhasználtuk az előkészületekre.

Apa belefaragta a nordmann szépséget a talpába, elhelyezte, láthatatlan gumipókokkal rögzítette, felszerelte rá az égősort, feldíszítette. Ezalatt én becsomagoltam a topik ajándékait: óriás plüss Tigris és Malacka (Micimackó sorozat tagjai), kirakós könyv, másik kirakó, ágynemű és huzat szett mindkét lurkónak, ruhácskák, egyebek. És mivel topotáink a számjegyeket ismerik, de a betűket nem, ezért Jézuska ismét kreatív volt: a gyermekek óvodai-bölcsődei jeleit rajzolta rá a csomagokra. Macik és lóherék pompáztak a csomagokon – na meg Apáén egy apró távcső, anyáén meg egy egyterű Gájí-szerűség.

Aztán amikor az aprólékok letopogtak a nappaliba, csillagszóró világította meg ragyogó boldog pofijukat, édes drágák voltak, csak lestek, hol a fát nézték, hol a csillagszórót, hol Apára függesztették melegbarna tekintetüket, és nem bííírtak betelni a látvánnyal. Vigyorogtak, mint két jól megtermett tejbetök.

Aztán elszabadultak, olyan igazi Rombolka módra. Azonosították Jézuska jeleit, és nekiláttak cafatokra tépni őket – a két órai csomagolásos munkámat tíz perc alatt semmivé foszlatták, csak gyűjtöttem a papírgalacsinokat. “Ezen maszi van, ez a tijéd, Banka, ez jóheje, ez az enyém. Itt is maszi, itt is maszi, itt jóheje, itt isz jóheje.” Blani épp bontott valamit, amikor Panna odaadott neki két “maszisz” csomagot – kis Topotám szépen egymás mellé pakolta őket, és bontogatta tovább a korábban megkezdett csomagot.

Sugárzottak. Amilyen szerencsém van, a ruhákkal kezdték, és a játékok maradtak a végére (nem direkt, ők szedegették a csomagokat a fa alól), így a ruháknak is örültek, és amikor végre kezükbe kerültek a kirakók, onnantól csak azzal játszottak. Estig. Még a csöpögő orrukról is megfeledkeztek, néha körbejártam egy zsebkendővel, hogy mégse öntsön el mindent, de semmi komoly.

A kirakó-mánia azóta is tart (“Anyaaa – ezt hoova kejj? Ide? Ide? Ide? Nem ide… oda… Anyaaaaa… Anyaaaaaaaaa…” – Blani), és a kis kétévesem meglepően ügyesen tanul bele. Viszi magával a “nagy”.

Esténként kivonszoljuk őket a kirakók világából, némi vacsora után betuszkoljuk őket az ágyba – előtte a szeánsz: orrszívás, esti köhögésgyógyszer, másik gyógyszer, puff (inhalálós cucc) Blaninak, orrcsepp. El sem tudom felejteni, mert ha valami kimarad, szólnak. Kérik a szívást, még az orrcseppet is hozzák, szépen leülnek, hátradőlve, várják a cseppet. Amúgy tündérek.

A helyzet lényegében azóta sem mutat látványos javulást – a gyerekek ugatnak, teljesen véletlenszerűen belázasodnak, bár már néha azért sikerül aludni. Apa még gyenge, nekem meg tele a búrám – átvitt értelemben is és fizikailag is – elkapott a nátha…

Sosem lesz vége.